Arpad
Szenes

Édesapám

Szenes Árpád (1928-2003)

Édesapám, Szenes Árpád, 1928. november 29-én született Mátyásföldön, egy, ma már Budapesthez tartozó kis településen. „28-as” volt tehát, annak a generációnak a tagja, amelyik – mint ahogyan azt látni fogjuk - számtalan megpróbáltatáson ment keresztül élete folyamán.

Szülei Szenes László, postatiszt és Horváth Anna voltak. Egy testvére született, László, aki 1919-ben látta meg a napvilágot. Édesapja első világháborús veterán volt, mely tény valószínűleg alapvetően befolyásolta mindkét fiú későbbi neveltetését és sorsát is. László bátyja ugyanis a katonatiszti pályát választotta és sikeresen végezte el a Ludovika Akadémiát, 1941-ben. Árkász hadnagyként került ki az orosz frontra 1942-ben, ahol a tym-i áttörés során, aknaszedés közben, tizenkét bajtársával együtt halt hősi halált.
Apám - Bátyja példáját követve - a marosvásárhelyi hadapród iskolába jelentkezett, melyet azonban már nem tudott elvégezni, mert 1944-ben - az orosz előrenyomulás elől - a növendékeket nyugatra menekítették. A háború végén, társaival együtt Németországban, a dán határ közelében esett angol hadifogságba.
A fogságból 1946-ban tértek haza. Nem mindenki, mert volt, aki – sejtve a szovjet megszállás várható végkimenetelét - kint kezdte újra az életet. De apám – aki akkor 18 éves volt - hazajött.
Hazatérve a műszaki pályát választotta. Beiratkozott az akkor Felsőipariskolának nevezett, ma Bánki Donát Műszaki Főiskolára, azonban az itteni tanulmányait sem fejezhette be. Alig tanult másfél évet, amikor 1948-ban, az egyik óráról (!) többedmagával elhurcolta az ÁVH. Letartóztatásuk oka az volt, hogy részt vettek az akkor már feloszlatott Magyar Szabadság Párt egyik utódszervezetének megmozdulásán.
Először az ún.” Buda déli” (ma Petőfi Laktanya), majd a kistarcsai internálótáborba került. Szülei átszállításakor szereztek először tudomást hollétéről. Ez úgy történt, hogy - mivel Kistarcsára a Mátyásföldön is áthaladó HÉV-vonalon vitték őket, lezárt marhavagonokban - a szellőzőnyíláson keresztül kikiabálva kérte az embereket, értesítsék szüleit, hová viszik őket. Hál’ Istennek, az akkori embertelenségben is akadtak igazak, akik ezután megvitték a hírt a szülőknek. Kistarcsán még viszonylag elfogadható volt a helyzetük, ami viszont azután következett, az maga volt a földi pokol: a recski kényszermunkatábor.
A recski kőbánya és a hozzá kapcsolódó, a rabokkal felépíttetett megsemmisítő láger, a magyar kommunisták egyik „elitintézménye” volt. Azokat hurcolták ide, akiket végleg ki akartak vonni a forgalomból, mert antikommunisták, osztályidegenek, vagy egyszerre mindkettők voltak. A tábor története ma már jól ismert könyvekből, filmekből, ezért az itt történtekre nem szeretnék bővebben kitérni. Mindössze annyit jegyeznék meg, hogy senkinek ne legyen kétsége: amennyiben Sztálin 1953 márciusában nem hal meg, a tábor akkori lakóinak hátralévő élete hónapokban lett volna csak mérhető.
Ugyanakkor az isteni gondviselés kifürkészhetetlen és csodálatos. Az itt raboskodó emberek között olyan mély barátságok születtek, amelyeknek köszönhetően évtizedek múltán is számon tartották és segítették egymást, holott ezerfelé szórta szét őket az élet. Édesapám is itt ismerte meg legjobb barátait: Tóni bácsit, Vili bácsit, Bandi bácsit és Imre bácsit, akikre azután mindig számíthatott.
A recski tábort 1953 szeptemberében oszlatták fel. A szabadulókkal – még utoljára – aláírattak egy papírt, mely szerint az itt történtekről, magáról a táborról soha, senkinek nem fognak beszélni. Felejtsék el, nem is létezett… Apám esetében az internálás teljes ideje öt év volt, amelyből Recsk három évet tett ki. Mindenkinek a saját képzelőerejére bízom, hogy mit jelenthetett ez az öt év, egy, a húszas évei elején járó fiatalembernek, abban a tudatban, hogy valószínűleg sosem szabadul.
Recsk meghatározó szerepet töltött be Apám további életében is. Ilyen, vagy olyan módon, mintegy búvópatakként mindig fel-felbukkant.
Felbukkant először 1956-ban, amikor a forradalom leverése után, a Recsken „szerzett” kapcsolat lehetőséget adott volna arra, hogy barátaival – és immár feleségével együtt – elhagyja Magyarországot. Bécsben ugyanis egy volt recski bajtársuk volt az az ember, aki a menekülő magyarok továbbutaztatásáról rendelkezett. Nem kellet volna tehát évekre menekülttáborba vonulniuk, hanem már a kiérkezésüket követő napon továbbmehettek volna bármelyik, általuk választott országba. Apámtól tudom, hogy órákig vitatkoztak barátok és feleségek a határ lezárását megelőző napon, majd közösen döntöttek úgy, hogy – mindannyian maradnak.
És felbukkant később is időről-időre, amikor elő akarták léptetni, ki akarták nevezni osztályvezetőnek, vagy valami, még ennél is „magasabb” beosztásba, de előtte mindig megjegyezték, hogy, „no de itt van ez a recski múlt, kedves Szenes elvtárs”! Majd gyorsan hozzátették, hogy természetesen volna erre is megoldás: csak be kellene lépnie a kommunista pártba. Soha nem léptették elő, főelőadóként ment nyugdíjba.

Édesapám 74 évesen, 2003. június 27-én halt meg. Egyik barátom szerint a kommunisták legalább tíz évet vettek el az életéből. Még megélhette azonban a kommunista diktatúra bukását, és azt, hogy neve - többi recski rabtársáéval együtt – felkerült a tábor egykori helyén felállított emlékműre. De mindenek előtt megélhette három unokája születését, akik továbbviszik ezt a nevet.
Nyilvánvaló, hogy élete így, ebben a formában volt teljes. A magam részéről egyetlen dologgal nem tudok megbékélni. Most, hogy gyermekeim lassan felnőnek és egyre többet szeretnének tudni a múltról, nem mondhatom nekik ezt: Menjetek, kérjétek meg a Nagypapát! Ő majd mesél Nektek.